Móra Ferenc életéről, munkásságáról, írói és költői pályafutásáról oly sokat tanultunk és tudunk,

viszont magánéletéről igen kevés írás jelent meg. Egy kis betekintés magánéletébe:

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8. magyar író, költő, újságíró, régész, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”. Móra István testvéröccse, Móra László költő nagybátyja.

1902. július 14-én kötött házasságot, felesége Walleshausen Ilona (1880–1953) volt, akivel még 1896-ban ismerkedtek meg annak köszönhetően, hogy Móra korrepetálta a lány érettségire készülő fivérét. 1898-ban jegyezték el egymást, de a házasságkötésre csak akkor vállalkoztak, amikor az ifjú vőlegénynek már biztos állása volt a Szegedi Naplónál. Az asszony később, férjéhez hasonlóan szintén országos ismertséget szerzett Móra Ferencné néven írt és számos kiadást megért szakácskönyvével.

Házasságukból egyetlen lány született, Móra Anna, aki az író sok művében megjelenik, Panka néven. Ő később Vészits Endre mérnökkel kötött házasságot, melyből két gyermek született, Vészits Ferenc – az első unoka, aki Móra munkáiban leggyakrabban „a Vadember” vagy „ifj. Ferenc” néven bukkan fel – és húga, „Mötyő”. Előbbitől született dédunokája Vészits Andrea dramaturg, író, Móra-kutató.

Mára viszonylag széles körben ismertté vált, hogy Móra nem szerelemből házasodott: egy, csak évtizedekkel a halála után nyilvánosságot kapott – utolsó szerelmének, Kalmár Ilonának írott – magánlevelében ő maga így fogalmazott:

„Senki se tudja a világon, csak te fogod megtudni most, hogy én akkor nemcsak azt nem szerettem, 

a kivel esküvőre mentem szánalomból, hanem nagyon szerettem egy lányt, a ki azóta rég meghalt s Erdélyben van eltemetve. 

Az ő karjaiból, a számon az ő csókjaival mentem az idegen lányhoz, a kit esküvőre kellett vezetnem s a kiről tudtam, 

hogy másra fogok gondolni, a mikor megölelem. S az esküvőm másnapján megirtam azt a verset, amelyik úgy végződik: Két idegen gályarab, Egy bilincsbe verve, Nyomorultan űzetünk Végtelen vizekre… Azóta eltelt harminc év s én még mindig megvagyok, – ma nyomorultabban, mint harminc évvel ezelőtt.”

Annak, hogy vállalta – és élete végéig fenntartotta – a házaséletet azzal a lánnyal, akit e jelek szerint nem szeretett, már házasodásakor is inkább csak szánt (később pedig sokat emésztette magát költekezésre hajlamos habitusa miatt), Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténeti kutató szerint az lehetett a fő oka, hogy írói pályára készülve szükségét érezte a biztos családi háttérnek; később pedig az a késztetés, hogy megfeleljen a társadalmi konvencióknak, fenntartsa azt az ideálképet, ami mint szeretetreméltó, jó tollú íróról, tudós múzeumigazgatóról, régészről kialakult róla.

Boldogtalan házassága mellett Móra gyakran kereste a vigasztalódást más nők társaságában. Első szeretője, akiről az irodalomtörténet tud, Löllbach Emma volt, egyik közeli barátjának, Domokos Lászlónak a felesége. Hogy Domokos tudott-e a viszonyról, nem tudni, azt azonban igen, hogy szerelmük beteljesedett (a házaspár pedig 1923-ban elvált).

Hasonló viszonya volt a már özvegy Gulácsy Irén írónővel, valamint egy másik közeli barát, Diósszilágyi Sámuel makói kórházi főorvos nejével, Dybisewszky Annával, „Ninuskával” is. Egyes feltételezések szerint ők ketten több ezer levelet váltottak, néha napjában többet is – 1921. november 22-én kelt Móra első ismert, Ninának írott lapja, az utolsó ismert levelet pedig 1933. szeptember 20-án keltezte –, a küldemények közül 169 maradt az utókorra. A makói házasfelek akkorra már ugyancsak rég elhidegültek egymástól, bár jogilag együtt maradtak, ráadásul a főorvos és az író barátsága is megmaradt. Udvarolt fiatal múzeumi kolléganőjének, Fischhof Ágotának is (egyes irodalomtörténészek szerint részben vagy egészben ő ihlethette a Négy apának egy leánya című regénye főalakját).

Móra Ferenc túl volt már az ötvenen, amikor kétunokás nagyapaként elérte életének egyik igazi (talán legigazibb) és egyben utolsó, nagy szerelme: a Panka lányával közel egykorú, akkor 30 esztendős Kalmár Ilona (1902–1986) személyében, akit a halála előtt alig másfél évvel ismert meg. Az ő személyének az íróra gyakorolt hatását több irodalmár az ekkoriban született Aranykoporsó című regény lányalakja, Titanilla („kis Tit”) megformálásában véli felismerni; az egyezést maga Móra is megerősítette titkos leveleiben, melyekben olykor Tit névvel illette a lányt.

„Maga lesz az oka, ha azt fogja írni rólam az irodalomtörténet valamely iparosa: pár hét híján betöltötte az író az ötvenhármat, amikor titokzatos változáson ment át és csoda történt vele.”

Az író 1932 nyarán ismerkedett meg a nála több mint 22 évvel fiatalabb Kalmár Ilonával a balatonföldvári Zrínyi Szállóban, ahová ő pihenni és alkotni érkezett, a lány pedig – aki akkoriban leginkább népművészeti kézimunkák értékesítéséből élt – nyaranta bridzsoktatóként dolgozott ott, hogy a szállóvendégek időtöltését így tegye változatosabbá. A találkozásból egy titkos, forró szerelem született, mely a balatoni egy hónap után a pesti Britannia Szállóban lebonyolított titkos randevúkkal folytatódott és egészen Móra haláláig tartott, dacára annak, hogy Ilona jegyben járt már a megismerkedésük idején is. Az író elválni ezúttal sem akart, illetve abba se egyezett bele, hogy a lány felbontsa jegyességét.

1932 augusztusában Ilona férjhez is ment vőlegényéhez, Horváth Istvánhoz, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület titkárához, akinek sejtelme sem volt kettejük kapcsolatáról; sőt, nem is gyanakodott, hiszen Mórával addigra maga is jó kapcsolatba került és idős családi barátként tisztelte őt. Ismert az is, hogy bár Móra támogatta a fiatalok házasságát, kis híján beleőrült, amikor ez mégis megtörtént.

A szerelmesek levelezése két párhuzamos szálon futott: az író a leveleinek „hivatalos” részét „Horváth Istvánné őnagyságának” címezte, ezek az ifjú rajongónak, illetve a baráti házaspárnak szóltak és jellemzően semleges témákat érintettek, ennek megfelelően Ilona férje is olvashatta őket. A titkos levelek ellenben »poste restante« (=postán maradó) jelöléssel érkeztek a pesti főpostára és ott a címzett, „Földváry Kica kisasszony” kezeihez. A leveleket az asszony a zsidóüldözések idején a gettóban is magánál tartotta, illetve 1986-ban bekövetkezett haláláig őrizte – méghozzá úgy, hogy 1964-ben a levelezés 1933. március 1–25. között született, Móra nehezen kiolvasható írásával készült darabjait saját kezűleg kis füzetekbe másolta át. Végül a szegedi múzeumra hagyta a neki írt Móra-leveleket, azzal a kikötéssel, hogy közülük a titkos üzenetek és (részben erotikus) versek csak az ő halála után kerülhetnek nyilvánosságra.

A „publikus” leveleket a múzeum 1957-től kezdte beleltárazni, míg a titkos, vaskazettában megőrzött anyag Kalmár Ilona 1979. október 17-én kelt, kézírásos végrendelete alapján 1986 óta gyarapítja a múzeum gyűjteményét. Az irodalomtörténet számára azonban még ezután is évtizedekig dilemmát jelentett, hogy bemutathatóak-e ezek a dokumentumok, és nem jelentene-e a publikálásuk imázsrombolást a magyar kultúrtörténet ikonikus, széles körű vélekedés szerint feddhetetlennek gondolt alakjával szemben. A dilemma feloldásában végül is az segített, hogy (legalábbis az irodalmárok értelmezésében) Móra és Kica jegyzeteiből is kiolvasható olyan utalás, mely szerint haláluk után a titkos levelek-versek fennmaradását óhajtották.